Úgy Szalacs, mint Ottomány már időszámításunk előtt is lakott terület volt. A kijelentés azonban azért félreérthető, mivel a Krisztus előtti korban (őskor, bronzkor) nem voltak még kialakult népcsoportok, nem létezett a nemzet, vagy az állam fogalma.
A korból származó leletek, – amelyek elsősorban a Vida – hegy és a Várdomb környékéről származnak – azt tanúsítják, hogy az itt élők, csontból, agyagból és nem utolsó sorban bronzból készítettek tárgyakat. A 60-as és 70-es években régészeti ásatásokat végeztek a településen, amelynek végül az Ottomány- kultúra nevet adták, ugyanis a leggazdagabb leletanyagot erről a településről sikerült felszínre hozni. Szintén egyedülálló az a szentély (ma inkább templomnak neveznék), amelyet Szalacs határában fedeztek fel. Továbbá azt is érdemes még tudni, hogy a községben fedeztek fel, olyan honfoglás kori temetkezési módozatot, amikor egyetlen sírhelybe két testet is elhelyeztek.
Szalacs Bihar megye északi részén, az Ér bal partján épült. Már a bronzkorban lakott hely volt. Itt tárták fel az ottományi bronzkultúra egyik különleges építményét, a megaron típusú templomot. Német telepesek, Gizella királyné pártfogoltjai alapították. Sókamrája, vámja és kézművességé a vidék jelentős településévé emelte. II. András király 1222. évi törvénykönyve, az Aranybulla is fontos sólerakodó helyként említi. A tatárjárás után gyorsan felépül. 1294-ben a királyné városának mondják. Egyetlen szabad királyi város a környéken. A XIX. század közepén még mindig az Érmellék legnépesebb mezővárosa. Ma hozzá tartozik Ottomány. E település már a bronzkorban sűrűn lakott hely volt. Határában (és részben a faluban) az e korból származó településről és temetőjének urnasírjaiból – melyek az i. e. 2500 és 1100 közötti időszakot fogják át – szinte megszámlálhatatlan lelet, köztük bronz öntőminták is napvilágra kerültek. Ezen leletanyag alapján a területet Közép-Európa nagy részén Ottományi kultúra néven tartják számon.
Az Ér völgyének teraszai, az ún. promontóriumok, a csiszolt kőkorszakban népesedtek be, mintegy 8 000 évvel ezelőtt. A vadászó, halászó, gyűjtögető életmódot folytató ember számára megfelelőnek bizonyult ez a terület. Szalacs legrégebbi régészeti leletei is ebből a korból származnak. Időrendben a Varbóc (Varbot) névű dombon talált rézkori leletek következnek, melyeket 1925-ben tárt fel Roska Márton. Egy rézkori település nyomaira bukkant, melyet a későbbi, Kr. u. 11-14. századi temetkezések szinte teljesen tönkretettek.
A Szalacson feltárt leggazdagabb régészeti anyag a bronzkorból származik, és a Kr. e. l850-l450-es éveket öleli fel. Már a 20. század elején felszínre került néhány bronzkori kerámiatöredék, módszeres ásatásokat azonban csak 1964 es 1969 között végeztek a Vidahegy nevű részén a községnek.
Az ásatásokat eredetileg Ottományban kezdték el, ahol hasonló település nyomaira bukkantak.
Egy őskori népcsoportra jellemző anyagi és szellemi megnyilvánulások összességet a régészetben „kultúrának” szokás nevezni, ebben az esetben, mivel az első leletek Ottományban kerültek felszínre, ez a bronzkori népcsoport ottományi kultúra néven került be a történelembe.
Az ásatások előzményeiről Dr. Andrássy Ernő így emlékezik (forrás: Németi János: Az érmellék ősrégészeti, császár- és Árpád-kori kutatásának története, In: Dolgozatok az Erdélyi Múzeum érem- és régiségtárából Új sorozat VI-VII. (XVI-XVII.) kötet, 2011-2012, Erdélyi Digitális Adattár): „1920. VIII. 21-én délután kimentem Ottomány községbe vadrucára vadászni. Az Ér folyó ››Földvár‹‹ nevű szigetén friss tarló-szántáson találtam egy kis kőbaltát. Elcsodálkozva vettem fel. De a szántást végző ember, amikor mutattam neki, megjegyezte, hogy gyakran találnak itt köveket, cserépdarabokat és égetett földet is. Sőt – mondta, hogy a ››Várdomb‹‹ tetején sokkal több ilyesmit lehet találni. Néhány nap múlva a Várdombra mentem fel és ott ástunk egy árkot. Tényleg sok ››régiséget‹‹ találtam. Meglepett ez. Hiszen az Érmelléken születtem, itt nőttem fel, és még eddig ilyesmit nem láttam. Mint körorvos, gyakran volt alkalmam a falvak népével beszélgetni, megemlítettem, hogy mit találtam Ottományban. Kisült, hogy csaknem minden faluban leltek márt ilyesmit, sőt csuprokat, fazekakat is. De nem tulajdonítottak neki nagyobb jelentőséget, eldobták, vagy összetörték (ugyanis az a babona járja, hogyha valaki talál a földben egy edényt, és azt nem töri össze, még abban az évben meghal), nehezen tudtam erről leszoktatni a lakosságot. Később kezdték behozni, ha találtak valami régiséget. Magam is kimentem azonnal a helyszínre, próbaásatásra. Úgy látszik, kiütközött belőlem az átöröklés. Ugyanis Andrássy Péter nagyapám,a kolozsvári Régiségi Múzeumnak volt alapító tagja. Kovács János anyai nagyapám pedig 1856-ban, amikor afrikai kutató útjáról visszajött, az egész gyűjteményét, 47 ládát a budapesti Nemzeti Múzeumnak ajándékozta. Később a debreceni Collegiumban a tanítványai segítségével természetrajzi és régészeti múzeumot csinált. Ő ismertette meg velem az Érmellék madárvilágát. Már 1900 óta gyűjtöttem régi pénzeket. Így numizmatikai és történelmi könyveim voltak, de eddig archeológiai szakkönyveket még nem olvastam. Igyekeztem azokat beszerezni, hogy némi ismeretet szerezzek e téren”.
Dr. Andrássy Ernőt több évtizedes barátság fűzte Roska Mártonhoz, levelezésükből kitűnik az egymás iránti szeretet, ragaszkodás és a közös munka. Ismeretségük 1924-ben kezdődött, amikor Andrássy Ernő meglátogatta a Biharban ásatást végző Roska Mártont és meghívta Érmihályfalvára. Itt nagy érdeklődéssel nézte meg a már kialakulóban levő gyűjteményt, együtt kirándultak Ottományba, Szalacsra és Érkörtvélyesre. Andrássy Ernő meghívta Roska Mártont az ottományi várhegyi ásatásokra, amit kisebb megszakítással 1928-ig együtt folytattak. Az ásatások költségét dr. Roska Márton és Benedek Zoltán nagyváradi bankigazgató biztosították. Így nem véletlen, hogy a kolozsvári I. Ferdinand Tudományegyetem tanára a 30-as években éppen a Partium területén végezte kutatásainak egy részét. Több alkalommal ástak együtt Érmihályfalván, ezeknek egy részét Roska Márton le is közölte. Roska Márton az ottományi ásatás kerámiáját és az egész jelenséget Gyulavarsándi kultúrának határozta meg. Az általa közölt ottományi ásatások eredményei hamar ismertté váltak, ezekre felfigyelt V. G. Childe angol régész, aki a leleteknek igen nagy jelentőséget tulajdonított és a pusztaszentjánosi bronzkori anyaghoz hasonlította, majd később I. Nestor román régész ezt a műveltséget Ottományi (Otomani) kultúrának nevezte el.
Az ottományi kultúrának nevezett leletegyüttes anyaga a váradi Körösvidéki múzeumban kapott helyet. Néhány darabot azonban sikerült megtartani és kiállítani az ottományi Komáromi kúriában.
1968-ban tárták fel Szalacson az Ottomány-kultúrába sorolt bronzkori, azóta széles körben szentélyként ismert területet. A négyszögletes építmény 5,2 m széles és 8,8 m hosszú. Az építményben három helységet tártak fel: egy előcsarnokot, egy helységet függő oltárral, és egy helységet két további oltárral, amelyből egyik vélhetően ún. áldozati oltár
A váradi püspökség története, alapításától a jelenkorig című kiadványban a következőképpen említik a községet:
“Amint Szalacs eredetileg két részből állt, egyháza is kettő volt, de hogy két lelkészséget is képezett volna, arra legalább eddig nincs adat. Az iker községnek Biharmegyébe esett, nyugati részében az egyház kétségkívül a mai helv. vall. templom helyén állt. Ma már egy követ sem tudnak felmutatni belőle, csak homályosan emlékeznek rája, hogy talán sirbolt lenne alatta. Lehet, hogy a Varkocs nemzetségnek, mely a káptalan nyomában lépett Szalacs birtokába, vagy Szalacs régesrégi biráinak, tanácsbelieinek hamvai nyugosznak ott, mert tudjuk hazai szász városaink egyházaiból, hogy mennyire megbecsülék ezek még holtok után is elüljáróikat. Ez egyházról ma már határozottan csak annyit tudunk, hogy az a Bold. Szűznek, hazánk védasszonyának tiszteletére volt szentelve.
A másik egyház, mint már emlitém, Szent-György tiszteletére a város napkeleti részén emelkedett, a ma is ugynevezett Szent-György-utczán, a Burga, hajdani várhegy oldalában. Ez téglaépület volt, helyét György Sándor udvarán s kertjében magasabb halom jelöli, melyet „templomhely”-nek neveznek. E helyről kiszedett téglákból épültek a szomszéd házak kéményei, s öreg emberek beszélik, hogy a templomhely éjszaki részén szekérszámra vannak rakáson emberi csontok. És csakugyan középkori egyházainknak rendesen éjszaki oldalán szoktak állni az ugynevezett csontházak (ossaria), hová az uj sirok ásatásánál előkerült csontokat tisztességesen elhelyezék. A templomhelytől alig néhány lépésre gazdag forrás ömleszti ma is üditő vizét, s annak neve a papkutja.”
(Forrás: A váradi püspökség története alapításától a jelenkorig, Harmadik kötet, Egyházak a püspökség alapításától 1566. évig. Tizenegyedik könyv, a bihari főesperesi kerület, Szalacs)
Valószínű, hogy Debrecen közelsége miatt mindkét faluban a reformáció, hamar és széles körben elterjedt a lakosok között. Szalacsról például, azt tartják, hogy a mai református templom helyén a Zsigmond király adománylevelében említett Boldogságos Szűz temploma volt először, amelyet 1557-ben vettek birtokukba a reformátusok. A protestáns hit kibontakozásáról a következő feljegyzések szólnak:
1549 táján már voltak követői Szalacson a genfi reformációnak. 1577-ben a vármegye reformációjában fontos szerepet játszó Varkocs Tamás lesz az új földesúr. Szalacs lakossága, földesurát követve áttér az új hitre, az akkori római katolikus templom is átment a birtokukba (népmonda szerint még a plébános is áttért). A református egyháznak a reformáció kezdete óta iskolája volt Szalacson. Az iskolákat a rektorok irányították, akik sok esetben kántorok vagy harangozók is voltak. A fiuk és lányok külön épületben tanultak.
A templom 1798 és 1802 között nyerte el mai formáját bővítés által. A létszámában gyarapodó, lelkiekben buzgólkodó gyülekezet kinőtte templomát! Az 1797 jan. 29-ei presbiteri gyűlés úgy határoz, hogy még ezen évben hozzá kell fogni az építéshez, akár nagyobb kölcsön felvétele árán is, azon év április 20-án meg is egyeznek Éder Jakab kőmívessel a templom nyugati falának 7 öllel való megtoldásában. A munka május 11-én reggel 6 órakor tartott istentisztelet után kezdődött, melyen „sok nép jelenlétében alkalmazott könyörgés után letétetett a templom toldásának alapköve”- eme felirattal: „Az Isten megszaporítá Szalacson a maga népét, hogy ez is őtet szép renddel tisztelhesse, az Isten Tiszteletének régi szoros helyét meg bővítette…”
A szalacsi református egyház által vezetett jegyzőkönyv szerint 1689-ben a protestáns egyház panasszal él a katolikus plébánossal szemben, ugyanis az „ráharangoz” a református templomi jelzésekre. 1774-ben újabb levelet küldenek ki, amely szintén nehezményezi azt, hogy a szomszédban levő templom harangozása zavaróan hat a református hívekre. 1796. december 28-án reggel a plébános eltorlaszolja a reformátusok által használt kert bejáratát és a harangozót fenyegeti. Ekkor a váradi káptalanhoz címeznek egy újabb levelet, amelyben a Szarka plébános viselkedését nehezményezik (forrás: Bihar megyei levéltár, Nagyvárad).
A középkorban az utaknak jogi szempontból három fajtája létezett. Az első az egyszerű közút (via), ami a földesúr joghatósága alá tartozott, aki akár korlátozhatta is az azon való áthaladást. A második típus (via communis), ami általában több földesúr joghatósága alá tartozott. A harmadik pedig a nagyobb, mindenki számára szabad közút (via libera), ami a király joghatósága alatt állt, és az azon utazók a király és a törvények fokozott védelmét élvezték. A Szamos és Körösök közelsége miatt egy jelentős nyugati irányba tartó sóút vezetett keresztül a településen. „Fontos sóút vezetett nyugatra is, ami a Meszesi kapun át haladt Szalacs felé. Ezt az utat királyútnak (via regis) nevezték”. Egy oklevél tanúsága szerint kereskedelmi út köthette össze valahol Váradnál a Temes, a Maros, a Körösök, a Szamos, és a Tisza folyók vidékét. Ennek az útnak csak az a része ismert, ami Szatmáron, Székelyhidán és Szalárdon keresztül vezetett. Ez lehetett a Szalacs felől jövő sóút északi része.
(forrás: Pálinkó Tamás: Erdély, Máramaros és a Partium központi helyei és városai az Anjou-korban)
II. András király 1222. évi törvénykönyve, az Aranybulla is fontos sólerakodó helyként említi a települést, ami a tatárjárás után gyorsan felépül. 1294-ben a királyné városának mondják. Akkoriban egyetlen szabad királyi város a környéken. A XIX. század közepén még mindig az Érmellék legnépesebb mezővárosa.
Az észak-erdélyi sót Désaknáról, Székaknáról, Kolozsaknáról és részben talán Tordaaknáról is a királyság korában tengelyen (értsd alatta azt, hogy szekéren) a Meszesi-kapun és Szalacson át szállították a Tiszáig, ahol hajókra rakták.
A középkor folyamán a sókereskedelemben jelentős szerepet játszó település városi kiváltságokkal bírt. Azonban a 14. század legvégén magánbirtokká válik, majd 1407-től a káptalané. Észak-Bihar egyik legnagyobb településeként írták össze 1552-ben. A hódoltságot lakott településként vészelte át, de veszített korábbi jelentőségéből. A széles, termékeny határral rendelkező Szalacshoz tartoztak a 18. századtól Kupóc- és Értölgy-puszták, mely települések később beolvadtak a környező falvakba.
A két világégés utáni periódus újabb veszteséget jelentett a közösségre nézve. Sokan elvándoroltak, egy új élet reményében. Idegen helyi vezetőket jelöltek ki, miközben más – más megyéhez csatolták (Szatmár, Szilágy). Ezt a viszontagságos időszakot tetézte, hogy az egykori sásban, nádban és más természeti erőforrásban bővelkedő vidéket, felsőbb hatalmi utasításra megváltoztatták. Amint az korábbi forrásokban is megjelenik (lásd Andrássy Ernő leírását), a vidéket elsősorban egy vizes kultúrtáj határozta meg. Ennek eltűnése újabb kihívások elé állította a korabeli embereket. Megjelennek a mesterségesen iparosított városok, amelyek az ismert megélhetési forrásokat, mint a halászat és a gyékényfeldolgozás szinte teljesen eltűntetik. Helyette gyári munkásokra lesz szükség, tervszerűen működő társadalomra. Az 1990-es évek reményteli időszakát követően, a határok megnyitásával ismételten fogyásnak indult a község (http://statisztikak.erdelystat.ro/adatlapok/szalacs/426). Napjainkra ugyanazon folyamatok érhetőek tetten, mint a hasonló környékbeli településeken. Jellemzővé vált az elvándorlás, a fogyatkozó népesség a megváltozott igények a szellemi és kulturális javak iránt.
Helytörténet
Borászat
Tájház
Komáromi Kúria
Látnivalók
L-V: 08:00 - 16:00
© 2022 Comuna Sălacea, Bihor, Romania. Toate drepturile sunt rezervate.
